Dr. HEM

PÁRKAPCSOLAT, MÁR MEGINT

Most hogy újra elővettem a témát, szinte naponta, vagy akár naponta többször jön fel olyan téma, amit meg kell, hogy írjak. Ma is hajnal 5-től forog az agyamban a téma, nem enged tovább. Engedek.

Tegnap járt nálam egy család. Apa, anya és a 26 hónapos kisfiú. Lázgörcsök sorozatán van túl a gyerek, alig több mint egy év alatt. Gyönyörű cserfes kis szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű baba. Az elején apa öléből méreget, majd szépen lemegy a földre és előveszi a szobámban a játékokat. Egyszer-egyszer átlépi a bűvös felezővonalat közöttünk. Egy óra múlva a szoba mindkét térfelét használja. Elmegy a játékért, de aztán odaviszi a szülei lábához. Még nem érintem. Beszélgetek a szülőkkel a betegségről a tünetekről, mit próbáltak, mi történt ekkor, akkor. Majd benyúlok a darázsfészekbe: „Tudok segíteni, hogy a következő babával a várandóság normális legyen, mert a kicsinek kell a testvér!”
Anyuka arca elvörösödik, megjelennek a könnyek: ”Az ő kapcsolatuk már ráment erre a betegségre…” Kiderül, hogy két hónapja már el is váltak. Apa ugyanabban a társasházban él, egy emelettel lejjebb. Közösen vannak a gyerek életében, de a sok vita, hibáztatás, szétette a kapcsolatot.
És az a kisfiú, aki eddig a szülei lábánál játszott, mire észbe kaptam, ott ült a lábamnál szembe a szüleivel, háttal nekem. A védtelen hátát fordította felém…

Amit megértettem, hogy minden egyes roham után, amikor hazajöttek a kórházból, a gyerek valamiben fejlődött. Az első rohama 11 hónaposan volt, a második rohama 16 hónapnál. De utána kezdett járni és addig egy foga sem volt, utána 4 jött ki.
Ma hajnalban értettem meg, hogy a gyerek az oltáskivezetésre kialakította a saját megoldását, ez a lázgörcs, ami már 37,1 foknál is beindul.

Semmi sincs véletlenül. Még a lázgörcs is jó. Csak mi nem tiszteljük annyira a gyereket, hogy elfogadnánk az ő megoldását. Tudom, hogy ez nagyon eretnek gondolat tőlem. Mégis itt értettem meg valamit. Abból, ahogy a gyerek segítséget, támogatást kért tőlem. A szülők pedig egymást hibáztatják, nem támogatják. Ami a döbbenet, hogy az első tünettől számított 13 hónapon belül ki is mondták a válást!!! Nincs másik kapcsolat egyik szülőnél sem. Csak egyszerűen nem jól értelmezik a házasságot. Ez a gyerek őket választotta! Minden hibájukkal. Tanítani jött. Együtt működni a bajban, elfogadni a gyerekem megoldását. Nagy feladat ez egy olyan világban, ahol a válás ilyen könnyen megy.
A párkapcsolat gyümölcse a gyerek. Nem lehet, hogy a gyümölcs válassza szét a szülőket. Közös feladatot kaptak, amit együtt kell megoldaniuk! Képesek rá, hisz a gyerek őket választotta!
De hogy kaphatnak segítséget?
Szülők? Barátok? Ismerősök?
Azt azért leszögezném, hogy amikor ügyvédhez fordulunk, ott a viszony már régen rossz. Az ügyvédnek nem célja és nem is képessége rendezni a vitát. Jogilag a legtöbbet fogja nekem kiharcolni, ezért fizetem. De nem tud békíteni.
Szülők? A gyerekem a legfontosabb. Az ő védelme a dolgom. Legalább is elsőre úgy látszik. És sokszor még azt is meg tudom magyarázni, hogy az unokámnak is jobb.
Anyós? /Após? Hú, itt nagy a veszedelem. Ő az, aki nem szólhat bele. Csak sérülés a vége. Mert ő is sértett. Egy helyzetben mondhat valamit, ha kérdezik. Akkor is nagyon óvatosan. A fiús anyák elsárkányosodásáról sok történet van. Mögé ásva: Az anya fia kapcsolat nem ért véget. De bejött az új nő, aki elfordította, elvette anyától a fiát. A fiú élvezi: Két nő harcol a kegyeiért. És ezért nem húz határt, megengedi az anyjának, hogy beleszóljon a kapcsolatába, leszólja a feleségét, a választottját. (Hogy ezt hogy rendeztem a saját életemben, majd megírom egy másik cikkben, mert az is érdekes, de már regény hosszúságú leszek…) Persze, hogy az anyós okosabb, tapasztaltabb. De ez már nem az ő ideje. Itt az anya fejlesztése a cél.

Ha ez a gyerek a 3, akkor valószínű nem lesz gond a párkapcsolatban. Mert már tudják, hogy problémák jönnek, és volt idő felkészülni, megoldani kisebb lépésekben.
Jelen esetben 7 mérföldes csizma kell a lépésekhez… Ezért javaslom ilyenkor a család terapeutát. Egy vezetőt, aki segít megérteni a másikat.
Nem kell tökéletesnek lenni, csak elhinni, hogy a másik is jobb akar lenni, és segíteni a küzdésben.