Maxwell előtt, Maxwell után... II.
2013.12.13
És eszembe jutott az Édesapám!
Igen van olyan ember az életemben, aki tudott akarni és mindkettőnket a bátyámmal olyan helyzetekbe hozott, hogy tudtuk, hogy mit nem akarunk. Mindent kipróbáltatott velünk, ami nehéz, ami piszkos, ami unalmas.
Amit Apámtól tanultam az a küzdés: a nem feladás, csak ha már nincs bennem levegő. Azt, hogy a piszkos munka is része egy feladatnak. Megszokatta velem a kivárás fájdalmát, hogy nem teljesül azonnal.
A tanáraim: Gyöngyössiné Irma néni, aki Szűcs Ferikét nem engedte kisegítőbe, szünetekben tanulta vele a verset, és Ferike felmondta az osztály előtt.
Nyuszira, alias Dr Gergely Lajosra, aki a magán fizika óra első felében a lelkemet rakta össze, (aki az Apámmal harcolt) hogy a második órában fizikázni is tudjunk.
Prof Dr. Módis Lacira, aki úgy szerette az anatómiát, és úgy tanította, mintha az lenne az élet egyetlen értelme. Annyira felnéztem rá, és annyira biztos voltam benne, hogy ő majd átsegít a kételyeimen hogy házasságkötésem előtt hozzá fordultam. Akkor úgy indított útra, hogy nincs semmi biztosíték. Csináljam a legjobb tudásom szerint olyan kitartóan, mint a vizsgáimat és majd a végén megbeszéljük mi lett az eredmény.
Szóval találkoztam életem elején sok nagy emberrel, akiknek nagyon hálás vagyok, hogy az életembe kerültek.
Azt azért el kell mondjam, hogy mindegyik nagyon kemény, kegyetlenül kitartó és következetes volt. És olthatatlan szerelemmel szerette a tárgyat, amit tanított.

„Légy hálás, ha a munkád egy kicsit keményebb. A pengét sem szivacson fenik.”
Ez a mondat húzott ki sokszor, mikor túl nehéznek éreztem az életem. Jó lett volna, ha korábban tudom. De biztos, hogy most érzem az értékét!
Szeretettel: Dr. Harsányi Edit Marianna
Életfa Program Értékesítési Igazgató
Itt vannak a képek: http://www.drhem.hu/fenykepek/maxwell-eloadas/