Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"ÉN KÖVETKEZEM"

2015.01.11

„ÉN KÖVETKEZEM”…

A mondat 1991május 10-i éjjelén hangzott el az apám szájából.

Mint két kis szárnyaszegett madár fogták egymás kezét anyámmal. A nagymamám szobájában a díványon. A nagymama néhány perccel ezelőtt halt meg a kezemben. Az utolsó légvétele az enyém volt.

Néztem a szüleimet, azt a két csodálatos embert, akik mindig tudták mit kell tenni, mi a következő lépés… Most nem. Csak ültek és sírtak. Anyám hangosan, apám hangtalanul. Bugyogott a könny a szeméből.

20 hetes voltam a fiammal a méhemben. Épp 11 hete hozott haza a férjem ölben, hogy csináljanak velem valamit, mert otthon, egyedül, meghalok. Annyira hánytam. 11 héttel ezelőtt a nagymamám ott ült mellettem és 10 percenként egy evőkanál vízzel, 2 hét alatt lábra állított. Elmentem vizsgázni, kirúgtak.  3 hét múlva vizsga előtti napot a klinikán töltöttem, a görcsöktől fetrengő nagyanyámmal. Az ópiumos poroktól leállt a bélműködése. Végstádiumos mellrákos volt.                                           Nagy nehezen beindították a székletét. Akkor iszonyatosat csalódtam, nem akartam kiszolgáltatni nekik. Hazavittem meghalni. Hatodéves orvostanhallgatóként a „Nagy Edit” tudta, hogy meg fog halni. A „Kis Edit” még alkudozott, hátha nem. 6 hét kínszenvedés jött, jajjgatás, nem alvás, irrigálás, pelenkázás, katéterezés, mindennapos ágyhúzás. Még a nagybátyám is hazajött 4 hétre, hogy az anyjával lehessen. Azt javasoltam neki, hogy ne a temetésre jöjjön, hanem amíg még tudnak beszélni.

Nagybátyám elrepülése után egy héttel, nagymama letudta az utolsó légvételt, és én vártam, hogy majd a szüleim intézkednek, hiszen már 3 nagyszülőt eltemettünk. De csak ültek, tehetetlenül. Bénultan.

Indultam, hogy hívom az orvos ügyeletet, meg a halottszállítókat. Előtte kezet akartam mosni, és ahogy felgyújtom a lámpát, egy csepp gördül le a tükrön… Még a nagyanyám tükre is sír. Később sem tudtam megmagyarázni, hogy került oda a víz, csak álltam percekig: sír a tükör.

Telefonálás után visszamentem, és akkor hangzott el az apám szájából, tisztán, tagoltan, kijelentésként: „ÉN KÖVETKEZEM”

A nagyanyám indított el azon az úton, hogy a haldoklók engem választanak. Sok embert kísértem „át”. 10 után már nem számoltam, nem tiltakoztam ellene, szolgáltam őket. Fogtam a kezüket és imádkoztam. Rutinos „átkísérő ” vagyok.

2014. december 19-én, mikor apám a láztól eszméletlenül feküdt. Nem volt velem a rutin! Csak a mondata: „Én következem!” Félelem, tehetetlenség, hiábavalóság, csalódottság kavargott bennem. Papa nem fogadta tőlünk az energiát. Egyedül küzdött. Nyert.

Én is megértettem, hogy itt nem fog segíteni semmi. Szülőt elveszíteni nincs tapasztalatom.
És lassan meg kell birkóznom azzal a gondolattal, igen, ami lebénít, ha sokára is, de utána én következem…

nagytemplom02[1].jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.