Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni emlékére

2014.02.17

Muszáj megállnom egy pillanatra.
A tegnapi (szombati) találkozásunkkor került a hírportálok címlapjára az a hír, hogy 102. éves korában elhunyt Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni magyar nyelvtanár, Radnóti Miklós özvegye.
Haláláig abban a Pozsonyi út 1. szám alatt található lakásban lakott, ahol a költővel is együtt laktak, melynek névtábláján a "Dr. Radnóti Miklós" felirat volt látható.
Noha hozzám debreceniként közelebb áll a Tiszántúl és a hajdúvárosok sajátos világa, többször sétáltam már a Pozsonyi úton és környékén, mindenkinek javaslom, hogy álljon meg egy pillanatra, ha arra jár és figyeljen az ottani érzetekre!

Hogy jön ez az elit levelezésbe, miért szólok erről?

1. Tiszteljük ezt az életkort. A közel 102 év tiszteletet parancsol, tegnap Igazgató Úr és Natasa előadásában is volt szó a korról ill. a kortalanságról.
2. Tiszteljük a hűséget. 14 éves korában ismerte meg Radnóti Miklóst és 1935-ben kötöttek házasságot.
3. Tiszteljük a tudást és a belső erőt. Tanítványai szigorú, kemény tartású úrinőként ismerték.

Nyerjünk mindannyian erőt az ilyen példákból, haladjunk tovább, alkossunk maradandót!

Úgy érzem, ideillő idézni egy olyan Radnóti költeményt, amit bizonyára mindannyian ismerünk - programunk alapvető eleme a magyarság és a haza szeretete, ez egy nemzeti program:

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944. január 17.)


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.